Józanság blog

Fuj, alkoholista! Fuj, drogos!

1 hozzászólás

1. Józanság jan 2

   Kedves Dénes!


   Hálásan köszönöm a segítséget!
Pontosan nem tudom, de bizonyosan több mint egy évtizede kezdődött az alkoholizmushoz vezető utam. Sokat dolgoztam, kifejezetten sikeres voltam a munkámban, folyamatosan megújuló kreatív foglalkozás az enyém… Tipikus zugivó voltam – munka után, otthon, lábujjhegyen a bárszekrényhez osonva húztam meg a vodkás üveget, ahányszor szükségét éreztem. Muszáj volt, hogy levezessem a stresszt, hogy könnyebben lezárjam a napi futamot, átálljak családi üzemmódra. Már annak is több éve, hogy megfogalmazódott bennem, ez már nem jó, nem helyes, nem kellene, előbb-utóbb baj lesz belőle. De nem voltam képes változtatni, szükségem volt arra az érzésre, ahogyan átjárja a testemet az alkohol és ellazít, megnyugtat. Ezért mégis abban maradtam magammal, hogy nekem ez így jó. Végül is, uraltam a helyzetet, nap közben, munka közben soha nem ittam, ha már meghúztam az üveget, soha sem szálltam autóba, csak egyszer-egyszer jutottam olyan állapotba, hogy a férjem és a fiam is észrevette rajtam, mert megbotlott a nyelvem vagy elfelejtettem, amit pár perccel előtte beszéltünk. Botrány sose volt, a kontrollt igazából sosem veszítettem el, ha úgy éreztem, képtelen vagyok leplezni az ittasságot, „fáradt vagyok!” címszóval gyorsan elmentem aludni. Az évek alatt a férjem egyszer-kétszer-háromszor hozta szóba, nagyon finoman, nem kellene annyit innom. Februárban elvesztettem a munkámat csoportos létszámleépítés során és ezzel együtt azokat a kereteket, amelyek addig egyben tartottak. Egy üveg vodka két napra volt elég. Újra és újra úgy ébredtem reggel, hogy elhatároztam, ma nem iszom, de sosem voltam képes betartani. Nem akartam vodkát venni, de mire észbe kaptam, mindig kint volt az index és már kanyarodtam is be abba az áruházba, ahol a legolcsóbban lehet iható vodkát kapni… Nem akartam inni, de már csak délig bírtam ki, hogy nem osonok a bárszekrényhez. Magamban már rég bevallottam, hogy alkoholista vagyok, mikor egyszer csak elkezdtem a legközelebbi addiktológia telefonszámát keresni. Többszöri próbálkozásra találtam meg a megfelelő rendelőt, de nem adtam fel, bejelentkeztem, s míg az időpontra vártam, a neten bóklászva találtam rá a Dudits Józanságprogramra. Regisztráltam a hírlevélre. Szeptember végétől három hétig jártam a leszoktató programra és közben folyamatosan kaptam az Ön leveleit, nagyjából egy hónapig csak magammal foglalkoztam. Amikor már benne voltam, akkor mondtam el a férjemnek, aki nagyon örült a döntésemnek és készséggel ajánlotta a segítségét. Az elhatározást az a felismerés érlelte ki egyébként, hogy ha most nem állítom meg a spirált, végképp lecsúszok és elveszek. Világos volt, hogy már nem sokáig tudok vigyázni a látszatra. Munkanélküli alkoholistából pedig már nem tudom felépíteni újra az életemet.
Kedves Dénes! Úgy érzem, iszonyú szerencsém volt, hogy rátaláltam az Ön programjára. Ha csak az egészségügy szolgáltatását vettem volna igénybe, valószínűleg elbukok. Nem azért, mert ott nem jól csinálják, hanem mert a csoportokban olyan sokfélék vagyunk, és körülöttem rendre olyan függők voltak, akik a felét se értették már annak, amit próbáltak velük megértetni a terápián. Feltehettem a kérdéseimet természetesen, de nem akartam uralni a foglalkozásokat, így az engem foglalkoztató legtöbb dilemmára az Ön leveleiből és videoiból kaptam választ. Ugyan akkor szükségem volt a gyógyszerre, az orvosi kontrollra, de a szükséges vitaminpótlást már nekem kellett kezdeményeznem – az Öntől tanultak alapján… Közben az is nagyon tanulságos volt, hogy láthattam magam körül azokat a leépült figurákat – nyilvánvalóvá vált, mivé lennék rövidesen magam is, ha nem szállok ki.
Nem mondom, hogy könnyű volt, az eleje szörnyű hullámvasút – de az elvonási tünetek elmúltával már könnyebb, mint vártam. Már csak néha-néha érzek szomjúságot, sóvárgást és ha akkor a vodkára gondolok, kimondottan taszít. Tehát nem az ital hiányzik, csak az a bizsergető jó érzés, az ellazulás. Élvezem, hogy józan vagyok, bár ez se olyan egyszerű, mert így viszont tisztán látom a problémákat, azokat is, amelyek miatt annak idején inni kellett fájdalomcsillapító gyanánt. Minden problémámat ugyanis nem tudom megoldani. Nem lehet. Mert akkor borítani kellene mindenki életét itt körülöttem. Már nem engedhetek meg magamnak ennyi önzést, inkább viselem a korábbi rossz döntéseim következményeit. De kívül-belül megszépültem és visszakaptam az irányítást az életem felett.

Hozzászólok